Egy évvel ezelőtt a túra előtti napon az általános bizonytalansággal küzdött mindenki. Néhány nappal korábban nagy havazás volt, mínuszokkal és széllel, s az akkori szombati napra mindenféle elrettentő jelzéseket adott ki a meteorológia. Mindezek ellenére,  majdnem százhúszan bevállalták a megpróbáltatásokat és nem is kellett csalódniuk. Az idő megnyugodott, szikrázóan sütött a Nap, és a mínusz két fokban ideális túraidő volt. Idén viszont, ahogy közeledett a túra napja, sem hó, sem a meteorológia nem fenyegetett. Sőt! Ibolyák és hóvirágok nyíltak. Helyenként bimbót bontott az aranyeső, az orgona, Somogyban virágozni kezdett a repce.  A hőmérő a plusz tizen fokokat ostromolta. Minden összeállt egy kellemes tavaszi túrához, a tél közepén. De vajon kitart-e a tavasz 18-áig? Ezek a kérdések jártak a fejünkben, miközben egyre közeledett a hétvége.  S mind jobban szorított a kérdésre a válaszadás: Hány emberre számítsunk?

     Pénteken szikrázó időben indultunk elvégezni az utolsó simításokat. Helyükre kerültek  Nadapon az üstök, a forró teának és forralt bornak, a sörpadok a nevezéshez és elkészült az előzetes adminisztráció. Az alig pirkadatban, lassan tellett a rajt-cél belső parkolója, érkeztek a pontőrök és megjelentek az első túrázók is. A bázisul szolgáló sörözőben serényen dolgozott a kávégép, s néha összecsendült egy-egy kisebb pohár is. Kezdetét vette a reggeli gyors rutin, és mi pontőrök már zsákokkal a hátunkon haladtunk el a még nem is szedelődzködő túratársak mellett. Viszlát később az erdőben! Szürke, párás hajnalban futott velünk az út a Meleg-hegy felé. A fák ágai között egyre világosabb lett, de még nem tudtuk vajon milyen lesz az aznapi idő. A Meleg-hegy lábánál, a fennsíkra érve már sejteni lehetett a felkelő Napot a felhők mögött, de az eget a nyugati égbolton trónoló, csaknem telihold uralta. Elhagyva az Angelika-forrást , a Bodza-völgy sziklái szinte irracionálisan zöld, vastag moha rétegbe burkolóztak. A jó időben aktív vadak, az őszi avarban, valóságos sztrádákká változtatták, a máskor alig észrevehető vadcsapásokat. Így érkeztünk el, kicsit több mint öt kilométer gyaloglás után a mai nap legtávolabbi pontjára, Barlang-kúthoz.  Már látszott a pihenő rönk asztala és padja, amikor megláttunk egy alakot, aki a szemközti hegyi ösvényen ereszkedett lefelé, hátizsák nélkül. Terepfutó? Kérdeztük egyszerre és meggyorsítottuk lépéseinket. Egyszerre értünk a kis völgybe.  S valóban, a fiatalember ott szorongatta a kezében a túránk itinerét.  Mi ötven perc alatt értünk a pontra, harminc perces indulási előnnyel, ő negyven perc alatt elért minket úgy, hogy bejárta már a két előttünk lévő pontot, s ezért csaknem négy kilométerrel nagyobb távot tett meg!

     Kicsit megpihent, a pecsételés után, s aztán hipp-hopp eltűnt az emelkedő fái között, Sukoró irányába. Gyorsan kipakoltunk, felállítottuk a pontot, majd nekikezdtünk a tűzrakásnak. Már kezdet erőre kapni a láng, mikor fél órával a futó után megérkezett a második ember. Vele már a rajnál találkoztunk. Nem volt ismeretlen számunkra, már törzsvendégnek számít túráinkon, Budapestről. Gyakorlott túrázó, magas rajtszámmal, így már valószínűsíteni lehetett, hogy sokan leszünk.  Alig telt el tíz perc befutott a következő páros és az első kutya. A roti, nem az övék volt, Sukoró felett csapódott a kis csapathoz. Barátságos, gondozott állat, aki még kétszer meglátogatott bennünket, felcsapva önkéntes túravezetőnek másokhoz. Szépen lobogott a tűz, felkerültek a nyársakra az első szalonnák és az egyre jobban áradó túrázók tiszteletére kitisztult az ég és egyre jobban sütött a nap.   Kerültek is le a meleg ruhadarabok szép számmal. Jöttek kisebb, nagyobb csoportok, családok, párok, lazán, vagy erősebb tempót diktálva. A terepfutók a melegben egyre csapzottabbak voltak, de falták a kilométereket. Ki csak pecsételtett és ment is, ki elfogadott egy-egy italt és pihent hosszabb-rövidebb ideig. A völgy kidőlt fái kitűnő padoknak bizonyultak a nyugalomban. Egyre több kutya érkezett, a már jól ismert vizslapár és gazdáik Dunakesziről, de voltak elnyűhetetlen vesztik is.  Ahogy délfelé közeledett az idő, sokasodtak a gyerekek. Voltak önjáróak, de volt kit apuka, anyuka hozott a hátán hordozókban.  A távok és a terep adottságai egyre több családot vonzanak el hozzánk. Volt, hogy meditatív csendben úszott a kis völgy, de előfordult, hogy jobban hasonlítottunk szabadtéri játszótérhez.

Közben a mesebeli térerőt kihasználva legalább annyit megtudtunk a központból, hogy kétszáz fölött van az indulók száma. No, főhet a Bence-hegyiek feje, van-e náluk  elég csoki. Aztán rájöttünk, szerencsés helyzetben vannak, hiszen alig fél óra onnan a bázis. Ahogy telt a rajtlista, úgy szaporodott az ismerősök száma is. Volt aki a környékről jött, de szép számmal akadta távolabbról érkező, sokszor visszajáró túratársak is. Persze nekik könnyebb dolguk volt, az ismerős pontőrökkel, de sokat, már mi is messziről felismertünk. Megérkezetek a helyi testvérszervet a Pucút Nyulak Természetjáró SE prominens tagjai, a mezőfalvi iskola szokásos kommandója és nem sokkal ebéd után, két barátnőnk Erzsi és Zsuzsa is. Ők aztán végig velünk maradtak.

     Ezen  a túrán nem volt meghatározott szint idő, s az útvonalat is két irányból lehetett megtenni, tetszés szerint. Aki a bónusz pontot is érintette a négy kilométeres kitérőt bevállalva és megszerezte János-forrás pecsétjét az a célban egy extra almás pitében részesült a forró tea, forralt bor, zsíros kenyér és szalonna sütési lehetőség mellé. Természetesen mindenki megkapta a hivatalos kitűzőt a síelő rókával.  Szinte mindegyik ponton volt valami meglepetése az őröknek általában folyékony formában, de a hivatalos ellátás a célon kívül Sukorón a Zsuzsi presszónál forró tea, és a már említett csoki a Bence-hegyen volt. Kétszáztizenkettő túrázó után elfogytak  a rajtszámok, így mi is tábort bontottunk a lassan alábukó nap fényében.  Indultunk vissza Nadapra. A bázison nagy volt a forgalom, gyorsan fogyott a pite, ropogott a tűz és sült a szalonna is. A zsíros kenyérnek is volt keletje, s fogyott a tea és a forralt bor . A kis söröző, ami vendégül látott minket szintén tele volt. Aztán napszáltával előkerült Zoli gitárja és felhangzottak az első dalok. Bekapcsolódtak az éneklésbe túrázó társaink is, és már-már Zánka vagy Csillebérc egykori hangulat köszönt vissza. Szép nap és szép este volt. Ahogy belenyúltunk az éjszakába elment az utolsó busz is, s a parkolóban  csak a szervezők autói maradtak.  Sokan ígérték, hogy visszatérnek nyáron, az éjszakai túrára.

Hát akkor veletek újra július 5-6-án az Éjszakai TOPorgon! Mi ott leszünk !

Üdv addig is mindenkinek!