2013. március 09. Mátrahegy 20Km
Mátrahegy 20
avagy télbúcsúztató TOPorgás a Mátrában
Hajrá
Egy nappal Nőnap után ismét a Mátrába készülődött csapatunk a Pázmándi TOPorgók, hogy immáron negyedszer a Mátrahegy teljesítmény túrával letudjuk a téli kirándulások évadját. A reggel hat óra nem sok jóval kecsegtetett, mivel a hajnal szürkülettel érkezett, a párától alig lehetett valamit látni. Mielőtt útnak indultunk megnéztük a kékesi webkamerák képeit, de azok sem vigasztaltak sok jóval. Talán nagyobb volt a tejföl az ország legmagasabb pontján, mint nálunk a Velencei-tó partján. Viszont zúgtak alattunk a kerekek, s az autópálya kilométerkövei szerint egyre közelebb értünk utunk kiinduló állomásához, Mátrafüredhez. Az utazó csapat már-már a megszokott volt, Enikő, Heni és Judit, valamint Imi és a két Csabi, Torma és Sipos, valamint jó magam. Éltem a gyanúval, hogy kocsival nem tudjuk megközelíteni az erdészeti iskolát, s nem is tévedtem. A helyi polgárőrök már csak a környező utcákban engedélyezték a parkolást. Végre kinyújtóztathattuk tagjainkat, és a felszerelés összerakásakor köszöntöttük „nőinket”, s a pár napja születésnapját ünneplő Enikőt. A rajt-célul szolgáló iskola aulája a szokásos képet mutatta, kényelmesen készülődő sokaság és kissé sietősebb indításra várók. Az adminisztráció gördülékeny és szervezett volt, mint mindig, így egy gyors csoportképet készíttettünk magunkról, s indultunk is. Alkalmi fotósnak felkértük Szőke Gyurit a túra főszervezőjét, ha már „nincs más dolga”, fényképezhet nyugodtan. Készségesen segített, bár a két szeme hatfelé figyelt.
A szokásos úton
Nemsokára újra a kocsi felé talpaltunk, a főút melletti járdán. Az út kellemesen emelkedett, s megállapítottuk túlöltöztünk. Így a büfésoron egy kis terasznál megállva átrendeztük ruházatunkat. Lekerültek a dzsekik és ki hosszú pólóban, ki pulóverben folytatta az utat. Tudtuk fázni nem fogunk, mert rögvest kezdődött az első kaptató fel Muzsla-tetőre. Ahogy befordultunk az erdőbe, bizonyossá vált a megérzés, miszerint a nap nem fog elmúlni dagonyázás nélkül. Nem is múlt el, sőt … Megküzdöttünk a csúszós sárral borított hegyoldallal, és két és fél kilométer után már 478 méter magasan a Muzsla-tető kilátópontján felállított első ellenőrző pontnál voltunk. Örömmel vettük, hogy a ránk váró 910 méter szintemelkedésből 134-et már magunk mögött tudhattunk. Kis hullámvasutazás vette a kezdetét, Mátraháza felé. Most a lejtő csúszott, de kivételesen nem volt tükörjéggé fagyva. A pára tartotta magát, s ekkor már valószínűsíteni lehetett, nap végéig nem is fog változni. Elértük Rákóczi-forrást, ahol a lányok nem törődve az 5 fokos léghőmérséklettel, megejtették a hagyományos és szinte már rituális megmosakodást. Még nézni is borzasztó volt, a víz szinte kopogott a hidegtől. Újabb emelkedés következett. Fel a Hanák-kilátó felé, majd az egyházi üdülőt elhagyva az Ózon és a Bérc hotelek következtek. A Trianoni emlékműnél újra elkészültek a szinte kötelező csoportképek, majd a kalandparkon keresztül vágva folytattuk a felfelé menetelést. A Kecske-bérchez vezető út most nem volt annyira veszélyes, mint jéggel borítva, de a szanatóriumig könnyebb lett volna nadrágféken lecsúszni. Hat és fél kilométert tettünk meg, magunk mögött hagyva a szintemelkedés majd felét, mikor a második ponton, Mátraházán, a központi parkolóban kisebb pihenőt engedélyeztünk magunknak. A szervezők csokival látták a résztvevőket vendégül, de mi kihasználtuk a büfésor adta lehetőségeket és lecsúszott néhány gyomorkímélő lángos, szigorúan csak is az energiapótlás miatt, no meg egy kis árpa lé, hogy a vitaminokat és az ásványi anyagot is biztosítsuk.
A pihenő után betonon folytattuk az utat, a honvéd üdülő irányába. Itt elváltunk a harmincasoktól, ők Parád felé balra, mi a Pisztrángos-tóhoz jobbra kanyarodtunk. Az út mellett, takaros kis vízesés zuhogott alá egy fát közrefogva. Mi Torma Csabival ketten lemaradtunk gyönyörködni és fényképezni. Ekkor Csabi kitalálta, élőbbé kellene tenni a képet. Nosza, már másztam is befelé a köveken. Először csak simán megcsúsztam a mohás, vizes köveken. Még valahogy sikerült négykézláb menteni a helyzetet, de a következő lépés már közel sem sikerült ilyen szerencsésre, és nemes egyszerűséggel beleültem derékig az alig pár fokos, rohanó patakba. Egyből eszembe jutott, hogy még én voltam kiakadva Rákóczi-forrásnál, mikor a lányok megmosták az arcukat. De sebaj, már csak alig 14 kilométer volt hátra, meg Kékes-tető és a 60 centi hó.
A „halálos” emelkedő és az ország teteje
Pisztrángos-tó felé aztán állandósultak a víz átfolyások, az időszakos patakok, kissé kezdett egy esőerdőhöz hasonlítani a táj. Szürke pára mindenütt, amit a fák egyébként is szürke törzsei még misztikusabbá tett. Hallgattak a madarak és a talpalók is. Csak a mindenhonnan csobogó víz hangja töltötte be a vidéket. Megjelentek az első komolyabb hófoltok, s mire elértük a harmadik pontot, Pisztrángos-tónál, már hamisítatlan téli tájban túráztunk. 10 kilométer, kis híján a táv fele és újabb csoki a szervezőktől. 526 méter szintemelkedés, de innen következett a nagy emelkedő, a népszerű „sirató fal”, fel 1014-ig. Abszolút fehérség, ahol nem köd, ott hó, s csak a fák szürke sziluettjei. Valahogy elvesztek a színek, a túrázók tarka zsákjai, dzsekije is alkalmazkodtak a nem e világi tájhoz. 102 méter felfelé 720 méter alatt, s elértük Gabi-halálát, és az emlékhely keresztjét. E hely egy állítólagos Gabi nevű favágónak állít emléket. Jó időben is fura hely, hát még ilyenben. Egy-két kép és haladtunk is tovább. Újabb 840 méter gyaloglás a hóba taposott ösvényen, megint 118 méterrel magasabban és a szintén szívmelengetőn hangzó Sötét-lápa nyerge. Kis tisztás a gerincen, tiszta időben a Markazi-víztározó gyönyörű látképével. Most csak a köd, és sár. Kis pihenő egy farönk kupacon, majd az utolsó nekirugaszkodás a csúcshoz. Még szedelődzködünk Judittal, mindenki belevész a ködbe a fák között. Egy sóhaj és indulás. Az utolsó emelkedő, keskeny ösvény a fák között, a sziklákon. S újra hó. Hol mély süppedős, hol letaposott jeges. Balra mellettünk a völgy felé az erdő hamuszürkéből, gomolygó sötétre változott. Nehéz, szinte fojtogató érzés. Fáradtság ide-oda, padlógáz felfelé. Az első épületeknél kissé világosabb az idő. A tv toronytól már látszik a Tető étterem, a negyedik pont. Fenn vagyunk az ország tetején. A nyeregtől 840 métert jöttünk és emelkedtünk újabb 130 métert. Hála a „kellemes” környezetnek, mindezt rekord sebességgel. A többiek már melegedtek, teáztak, almát eszegettek, amik az ellátás részei voltak mire mi ketten megérkeztünk. Az emelkedőknek köszönhetően a ruhám majdnem teljesen megszáradt. Következhetett az elmaradhatatlan csoportkép elkészítése a nemzeti színű csúcskőnél és már indultunk is vissza Mátrafüredre.
A monoton maraton
Bő 8 kilométer volt vissza, s csaknem végig lejtett az út. Elhagyva Kékest újból erdőben kanyarogtunk, a még mindig télben. Délutánba fordult az idő közben, de az időjárás fikarcnyit sem változott. Ahogy haladtunk egyre lejjebb, az egybefüggő hótakaró lassan foltokká szakadt, s mire az utolsó ellenőrző ponthoz, Vályus-kúthoz értünk,már a sár és a minden felé csordogáló vizek uralták a hegyoldalt. Az egykor büszke napokat megért vadászház romja tavalyóta nem szépültek meg, sőt egyre inkább fog rajta az idő vasfoga. Nem szép, sőt inkább elszomorító hely. A kis völgy a szokásához híven hideg és nedves volt, így a pontőrök egy kis tűzrakás mellett próbáltak melegedni. Járvás Peti mint régi ismerősöket köszöntött, jólesett a gesztus ott az erdő mélyén. Beszélgetni viszont nem volt idő, indulni kellett tovább, várt már minket Mátrafüred. Újabb lejtő, még több sár, ahol nem, ott víz, vagy elázott csúszós kövek. Óvatosan kellett haladni, a boka, a térd tiltakozott is. Halmoztuk a lépéseket, de a távolság nehezen fogyott. Pocsolya, sár, vízátfolyás, csúszós szikla és kezdődött minden elölről kilométereken át. Végre, egyszer elértük a Csepegő-forrást. Ez már azt jelezte, nem sokára feltűnnek a település házai alattunk a völgyben. A Bene-patak vadul dübörgött alattunk, mikor kőhídján átkelve beértünk a faluba. Az utolsó kilométert kezdtük meg, az aznapra rendelt 21,3-ból. Mindenütt a cél felé igyekvő túrázók, akiken a terep szép nyomokat hagyott. Viszont ez akkor már a legkevésbé sem érdekelt senkit. A célban lejelentkezés következett, ki-ki megkapta emléklapját kitűzőjét, majd megszabadulva a dzsekiktől, hátizsákoktól jöhetett a főtt virsli, a meleg tea, a hideg frissítő ital és a jól megérdemelt pihenés. Mint Szőke Gyuritól megtudtam 960-an vágtunk neki a négy távnak és a ködnek. 319 induló volt a 10 kilométeren, 296-an voltunk a 20-on, 130-an a 30-on és 215-bátor ember vállalta be a 40-es túrát. A résztvevők száma kicsivel elmaradt az előző évi 1329-től, de így is közel ezren dacoltunk válsággal és időjárással, s ez úgy gondolom mindenképpen szép szám. Köszönjük a szokott színvonalat hozó túrát minden rendezőnek, a Kékes Turista Egyesületnek és a főszervezőnek Szőke Gyurinak. Találkozunk ugyanitt 2014-ben is.
Huszár Attila