Cikkek

Kincsesbánya 20.,

TOPorgók a téli Bakonyban

Minden a régi

     Ha január vége, akkor Kincsesbánya teljesítmény túra. Az előző heti Fázós TOPorgás után, a január 26-ai hétvégén kis csapatunk a Pázmándi TOPorgók legelszántabbjai  Judit, Heni, Imi, Torma és Sipos Csabik, valamint jó magam a Keleti-Bakonyba tartottunk. Az időjárás szinte lemásolta az előző hétvégit, talán azzal a különbséggel, hogy néhány fokkal még hidegebb reggelre ébredtünk. Ez azonban nem gátolhatott meg bennünket, s nem sokkal nyolc után, már parkolóhelyet kerestünk az általános iskola melletti utcában. A sorakozó autók és a buszmegállóból gyaloglók száma nem hagyott kétséget afelől, hogy nem kell majd az erdőben magányra panaszkodnunk. Az iskola előcsarnokában a már évek óta szokásos „szervezett káosz” fogadott minket. A hely nem lett az elmúlt év alatt nagyobb, s úgy nézett ki, az indulásra várók száma sem kevesebb. Itt csatlakozott hozzánk Enikő, kislányával Grétával. Több asztalnál folyt az adminisztráció, talán kicsit túlbonyolítva. Külön kellett sorba állni a nevezési lapokért. Aztán a részvételi díj, majd az itinerek felvétele és az indítás. Bár minden asztalra kiírták, mire szolgál, de a feliratokat szerencsésebb lett volna fejmagasságba feltenni, és nem az asztalok elejére ragasztani, így megkönnyítve a három különböző távon nevezni és indulni szándékozók dolgát.  De ahogy az előző években is, ismét áthámoztuk magunkat a tömegen és a jeges, havas szűk utcán, elhagyva a már régen nem működő strandot a szalagozás mentén haladtunk az erdő felé. Egy fém sorompónál aztán jobbra fordulva elkezdtük az első lankás emelkedő megmászását.

Úton a víztározóhoz

     A terep száraz időben nem különösebben nehéz, de most az egyre emelkedő hóban nehézkes volt a járás. Az sem jelentett könnyebbséget, hogy egy gépkocsi néhány nappal korábban megjárta a szekérutat, mert a keskeny keréknyom jeges és töredezett is volt. A reggeli fagy erősen szorította a tájat, de legalább pocsolyákra nem volt gondunk. Így értük el a Szeg-hegy megkerülésével a felsőkincsesi műutat. Ezen átkelve jobbra folytattuk utunkat a szalagozással megerősített piros jelzésen. A Vontató-hegy tövében haladtunk szép, hamisítatlan téli időben. Folyamatos volt a vándorok sora, kisebb-nagyobb csoportokban egyenletesen haladtak. Csak néha tűnt fel egy-egy terepfutó, akik udvariasan megköszönték ha kitértünk előlük. A tömeget az indokolta, hogy ez a szakasz közös volt mindhárom távon. Így a „profi” túrázók mellett, lelkes családi csapatok is bőségesen akadtak, akik a 10 km-es távot célozták meg. Gyerekeik nagy elszántsággal törték az utat, alkottak hó angyalokat. Volt, aki már itt a nyakában cipelte a legkisebbeket, de akadtak akik szánkóval küzdöttek a hepe-hupás terepen. Hiába jártak már előttünk is sok tucatnyian az ösvényen, a porhó kristályos szemcsékké fagyott, s nem lehetett bele utat taposni. Mindenütt lábnyomok voltak, de mint ha a sivatag futóhomokjában lábaltunk volna. Igen csak igénybe vette az izmokat. Egy irtásnál becsatlakozott az országos kék is, s immáron dupla jelzésen róttuk a lomha kilométereket a Fehérvárcsurgói víztározóig. Itt a piros és a kék jelzés elágazott, s mi a kéken elértük a két percre lévő első ellenőrző pontunkat, a gyerek üdülőt. Ekkorra Gréta belefáradt a folytonos hótaposásba és nagyszülői segítséggel búcsút vett tőlünk.   Itt a szervezők almával és melegedővel várták a résztvevőket. Pecsételés után a tíz kilométeresek a Vontató-hegy túloldalán visszaindultak Kincsesbányára.  A két hosszabb táv visszatért a kék, piros elágazásához, s immáron a tározó partvonalát követve haladtunk Gányás felé.

Pisztrángos-tó

     A szebb napokat is megért kis üdülő területen áthaladva elértük a guttamási műutat. A forgalom nem volt túl nagy, de az a kevés autó szinte kivétel nélkül tudomást sem vett az út szélén folyamatosan kígyozó talpasokról. Az aszfalt és az autósok miatt is felüdülés volt elérni a Gaja-szurdok bejáratát. A Tájvédelmi Centrum kis székely kapuján belépve újra a természet békéjébe merítkezhettünk. Vastag hó borított mindent, s a nyugalom tapintható volt. Elérve a Pisztrángos-tó melletti pihenő helyet megérkeztünk a második ellenőrző ponthoz. Kissé csalódtunk, hogy a büfé zárva volt, de legalább a wc-t használni lehetett. A pontőröket viszont jól ismertük, fehérvári barátaink Laci és Robi egy segítséggel osztotta a pecséteket és a csokit. Az igazolás megszerzése után folytattuk utunkat, s elértük a nemrég felújított Gaja-hidat. Néhány évvel ezelőtt a patak áradása teljességgel tönkre tette az átkelőt. Az ár eltűntette a kis Pisztrángos-tavat és az egész völgyet egyetlen nagy tóvá változtatta pihenőstől, esőházastól. A nem messze lévő víztározó szintén a tűréshatárig megtelt, s a keleti végén lévő völgyzáró gát is veszélybe került. Napokig a közelébe sem engedtek senkit, és aggódva figyelték a szakemberek, hogy képes-e az építmény Székesfehérvárt megvédeni. A gát akkor kibírta. Most sincs sokkal kevesebb hó, de talán nem hirtelen következik be az olvadás.

     A kőből és fából épült hídon átkeltünk a Gaja túl oldalára. Itt elvált a két hosszabb táv, a harmincasok a kék és piros jelzésen haladtak tovább Bodajk felé, mi a piros háromszögön elindultunk vissza a tározó irányába. Lassú emelkedővel egy darabig a tó partját követtük. Nemsokára balról vissza csatlakozott a kék jelzés, immáron Bodajkról jövet, s a jelzést követve mint egy tíz kilométeres kitérő után újra egyesültünk a harmincasokkal. Mi az elválás óta, alig pár száz métert tettünk meg. Átkelve egy vadkerítésen újabb emelkedő következett, a sűrűn nőtt fák között csak libasorban lehetett kanyarogni. A hó itt sem kegyelmezett, bár valamivel alacsonyabb volt.

… és újra az üdülő       

     Az erőből kiérve ismét szalagozással erősítették meg a kék jelzést. A kövecses-hegyi szőlők kis házai között a keskeny földút tükörjéggé volt döngölve, ami néhányunknak nehézséget is okozott. Ők közvetlen közelről tapasztalták meg a jég hidegét. Szerencsére azonban baleset nem történt. Újra elértük a guttamási műutat, melyen most csak pár száz métert kellett megtenni, és az autósok is eltűntek. Lehet, hogy ez csak az ebéd közeli időpontnak volt köszönhető. Pár perc után, már a víztározó ártere mellett haladtunk, s lassan elértük a nyugati gátat. A töltés tetején vitt az út. A hatalmas jégfelületen vadkacsák csoportjai próbáltak szabad vízfelületet keresni, de hasztalanul. A fagy lezárta az egész tározót. A töltés elhagyása után, újra üdülő övezet következett. Közeledtünk a már évek óta jól ismert és bejáratott Be-Csali büféhez, ahol kis frissítést és pihenőt terveztünk. Azonban legnagyobb meglepetésünkre, az eddig mindig nyüzsgő hely zárva volt. Tanácstalanul álltunk társainkkal a kapunál, de segítség nem lévén tovább kellett indulni. Újra közvetlenül a vízparton haladtunk, egészen a völgyzáró gátig. Itt a gát tetején vitt az út, s nem sokára vissza értünk az első, de immár harmadik ellenőrző pontunkhoz, a gyermeküdülőhöz. Reggel óta csak annyi változott, hogy a pont személyzete átfázott, így beköltöztek a melegedőbe. Szó mi szó, komfortosabb volt a pecsételés. Újra almával kínáltak mindenkit, s látható kellemetlenséggel hallgatták a zárt büfével kapcsolatos megjegyzéseket, melyek természetesen nem a rendezőségnek szóltak.  A pecsételés után, aztán visszatértünk a völgyzáróhoz, és egy széles úton ráfordultunk a képzeletbeli célegyenesre. Eseménytelen, és nem túl szép 2 kilométer után, a szalagozás elhagyta az utat és az erdőbe tért. Az ipari út után kimondottan jól esett az addig nem szeretett por hó is.

A célban

     A szalagozás segítségével elértük Kincsesbánya első házait, majd egy betonutat keresztezve ismét a rajt-célnak helyet adó általános iskolánál voltunk.  Az érkeztetés flottul ment, megkaptuk a túra emléklapját és kitűzőjét.  Ezután következhetett a szokásos zsíros kenyér parti, ahol gondolván mindenkire, margarinos és lekváros kenyeret is kínáltak. Az átfázott csontokat pedig forró citromos teával lehetett átmelegíteni. Mindent egybe véve a túra hozta a már évek óta megszokott jó színvonalat.  Látható volt, hogy a székesfehérvári Vízivárosi LSE rendezői  igyekeztek mindent a lehetőségek szerint legjobban megszervezni. Köszönet érte, s remélhetőleg találkozunk e túrán 2014-ben is.  

Huszár Attila

Fényképek a túráról